Az akkumulátorok fejlesztési története

1746-ban Mason Brock, a Leiden Egyetem munkatársa Hollandiában feltalálta a "Leiden palackot" elektromos töltések gyűjtésére. Mivel látta, hogy a nehezen megszerzett elektromosság fokozatosan eltűnik a levegőben, meg akarta találni a módját annak megőrzésére. Egy nap a levegőben felfüggesztett egy pisztolycsövet, a csövéhez villanymotort csatlakoztatott, és egy rézdrótot húzott ki a csövéből, és belemerítette egy vizet tartalmazó üvegpalackba. Egy asszisztensével megfogta az üveget az egyik kezével, miközben Mason Brock erőteljesen megrázta a motort az oldalán. Ebben a pillanatban asszisztense véletlenül a másik kezével beleütközött a fegyvercsőbe, és hirtelen erős áramütést érzett és kiabált. Mason Brock ezután cserélt az asszisztensével, és megkérte, hogy indítsa be a motort. Egyik kezével egy vizespalackot fogott, a másikkal pedig megérintette a fegyver csövét.
1780-ban Luigi Galvani olasz anatómus egy béka boncolása közben véletlenül megérintette a béka combját különböző fémeszközökkel mindkét kezében. A békacomb izmai azonnal megrándultak, mintha elektromos áram stimulálná őket. Ha azonban csak egyféle fémeszközt használnának a béka érintésére, nem lenne ilyen reakció. Galvani úgy vélte, hogy ez a jelenség az állat testében termelődő elektromosság miatt következett be, amelyet "bioelektromosságnak" nevezett.
A Galvani felfedezése nagy érdeklődést váltott ki a fizikusok körében, akik versengtek Galvani kísérleteinek megismétlése érdekében, hogy megtalálják a módját az elektromosság előállításának. Volta olasz fizikus többszöri kísérlet után úgy vélte, hogy Galvani "bioelektromosság"-elmélete nem helytálló, és hogy a béka izomzatának oka valószínűleg az izomban lévő folyadék hatása volt. Álláspontjának bizonyítására Volt két különböző fémlemezt merített különböző kísérleti megoldásokba. Azt találták, hogy amíg e két fémlemez közül az egyik kémiai reakcióba lép az oldattal, addig elektromos áram keletkezhet a fémlemezek között.
Volta olasz fizikus 1799-ben sós vízbe merített egy cinklemezt és egy ónlemezt, és felfedezte, hogy a két fémet összekötő vezetéken elektromos áram halad át. Így hát sós vízbe mártott rongyot vagy papírt tett sok cink- és ezüstlap közé, és egymásra rakta őket. Ha mindkét végét megérinti a kezével, erős elektromos stimulációt fog érezni. Volt ezzel a módszerrel sikeresen megalkotta a világ első akkumulátorát – a „Volt Stack”-et. Ez a "volt stack" valójában egy sorba kapcsolt akkumulátorcsomag. Ez lett a korai elektromos kísérletek és távírógépek áramforrása.
1836-ban Daniel of England továbbfejlesztette a "volt stack"-et. Híg kénsavat használt elektrolitként az akkumulátor polarizációs problémájának megoldására, és megalkotta az első nem polarizált cink-réz akkumulátort, amely kiegyensúlyozott áramot tudott fenntartani. Azóta ezeknek az akkumulátoroknak az volt a problémája, hogy hosszabb használat esetén csökken a feszültség.
Ha az akkumulátor feszültsége egy bizonyos használat után leesik, fordított árammal lehet visszaállítani az akkumulátor feszültségét. Mivel az ilyen típusú akkumulátor feltölthető és újrafelhasználható, „akkumulátornak” nevezik.
1860-ban a francia George Leclanche is feltalálta a széles körben használt szén-cink akkumulátor előfutárát. Negatív elektródája egy cink és higany ötvözetrúdja (a cinkvoltos prototípus akkumulátor negatív elektródája, amely bizonyítottan az egyik legjobb fém a negatív elektródák készítéséhez), míg a pozitív elektródája egy porózus, keveréket tartalmazó csésze. zúzott mangán-dioxidból és szénből. Ebbe a keverékbe egy szénrudat helyeznek be áramgyűjtőként. A negatív elektród rúdja és a pozitív elektróda csésze egyaránt elektrolitként ammónium-klorid oldatba van merítve. Ezt a rendszert „nedves akkumulátornak” nevezik. A Lexus által gyártott akkumulátorok egyszerűek, de olcsók voltak, ezért csak 1880-ban cserélték le javított "szárazelemekre". A negatív elektródát cinkkannává (azaz az akkumulátor külső héjává) javítják, és az elektrolitból paszta lesz. folyadék, amit alapvetően szén-cink akkumulátorként ismerünk.
1887-ben egy Hellerson nevű angol feltalálta a legkorábbi szárazelemet. A szárazelemek elektrolitja pasztaszerű anyag, amely nem szivárog és könnyen hordozható, ezért széles körben elterjedt.
1890-ben Thomas Edison feltalálta az újratölthető vas nikkel akkumulátorokat.